25. A református egyház diakóniája

Nyári emlék a diákóniáról

„Alig múlt 12. Nemrég konfirmált. Már nagyon várta. Szeptemberben még gondolkodott rajta, hogy abba a gyülekezetbe menjen-e, ahol megkeresztelték. Sokat kellett volna utaznia, nem ismert ott senkit. Végül maradt ott, ahova mostanában gyermek-istentiszteletre járt. Itt voltak a barátai, itt ismerte a lelkészt. Itt volt otthon. A konfirmációs órák után mindig jó volt együtt lenni a többiekkel. Meg vasárnaponként az istentisztelet után is alig akart hazamenni. Örömmel jelentkezett a nyári táborra, amit a templomban hirdettek. Igaz, ütközött az úszó-tábor néhány napjával, de nem akarta kihagyni Tahit, a Sion-hegyét. Csak négy nap kiesés az úszásból.

Együtt ment a többiekkel. Első nyári tábora. Minden újdonság volt számára. Figyelt, élvezte a közösséget. A programokra az évek távlatából már alig emlékszik. Talán a tábortűz, ami még halványan dereng. De egy esemény ma is, több mint 20 év után is tisztán él az emlékeiben.

Egyik délutáni programként az őrbottyáni gyermekotthonba kirándultak közösen. Semmit nem tudott róla. A tábor vezetői úgy beszéltek az otthonról, mintha mindenkinek ismernie kellene azt a helyet. Nem tudta, mire számítson. Amikor meglátta a gyerekeket, akik olyanok voltak, mint a gyerekek általában, és mégis mások, fogyatékkal élők, furcsán érezte magát. Aztán olyan szobába is bevitték őket, ahol hasonló korúak voltak, mint ő, de nem tudtak beszélni, nem tudtak mozogni. Egy mosoly, egy tekintet, ami felőlük áradt. Összeszorult a szíve. Eddig olyan természetes volt, hogy ő szalad, biciklizik, úszik, beszél, énekel, játszik. Most csak arra gondolt, hogy azok a gyerekek mindebből kimaradnak.

Aztán bementek egy nagy terembe, ahol egy másik gyerekcsoport várta őket. Zenéltek, énekeltek, olyan énekeket, amit a tábor lakói is ismertek. Közös énekléssé vált az együttlét. A végén Zsó néni, az otthon vezetője állt ki. Egy Igét mondott el:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A magyarázatra is jól emlékszik. Mi, akiknek van kezünk, lábunk, és tudjuk mozgatni, akik tudunk beszélni, látunk és hallunk, mi felelősek vagyunk azokért, akiknek Isten ezt az ajándékot nem adta meg. Mi, akiknek bármilyen erősségünk van, nem mehetünk el az erőtlenek mellett, hanem fel kell karolni őket. A mai napig őrzi a Bibliájában azt a könyvjelzőt, amin ez az Ige volt. Azóta is ezt jelenti számára a diakónia, a szeretetszolgálat: erősek az erőtlenekért.”