(Lukács evangéliuma 19,1–10)

Élt Jerikóban egy Zákeus nevű fővámszedő. A római megszálló hatalom által követelt adót gyűjtötte be Izráel népétől. Gazdag, kapzsi ember volt, aki attól sem riadt vissza, hogy a törvényesnél több pénzt szedjen be, csakhogy vagyonát gyarapíthassa. Nem csoda, ha utálták a város lakói.

Amikor Jézus Jerikóba ért, az egész város odacsődült a fogadására. Zákeus is nagyon kíváncsi volt rá.  Mivel kis termetű volt, attól félt, hogy a tömegben szem elől téveszti majd a Mestert. Felmászott hát egy útszéli vadfügefára. Ott, a lombok közé bújva várta, mikor ér oda Jézus. Jól számított, mert nemsokára megérkezett a Mester. Arra azonban nem számított, hogy Jézus észreveszi, és meg is szólítja őt. Mégpedig a nevén!

– Zákeus! Szállj le hamar! Ma hozzád megyek vendégségbe! – Zákeus alig bírt megszólalni a meglepetéstől. De megdöbbentek az emberek is:

– Épp hozzá mész vacsorázni, egy ilyen fukar csalóhoz?! – zúgolódtak.

Zákeus érezte, itt a pillanat, hogy új életet kezdjen, és hirtelen elhatározással így szólt:

– Vagyonom felét a szegényeknek adom! És akiket megloptam, négyszeresen térítem meg a kárukat!

Jézus mosolyogva felelt:

– Ma nyertél új életet, és házad minden lakója!

Egyszerre nagy kő esett le Zákeus szívéről. Boldog és vidám lett, akárcsak a körülötte állók. Tudta, sose lesz már többé az a pénzéhes, magányos, gyanakvó ember, aki eddig volt. Mert találkozott Jézussal, aki nem elítélte, hanem bízott benne, hogy meg tud változni!