(Mózes 2. könyve 15,22–27; 16,1–17,7)
Azt gondolhatnánk, hogy a csodálatos szabadulás és győzelem után Isten népe lelkesen vonult be a neki ígért országba. De az út, amely Kánaánba vitt, bizony nehéz és fáradságos volt. A pusztában alig találtak élelmet, és a vizük is hamar elfogyott. Amikor a sivatagban végre egy forrásra leltek, de kiderült, hogy a vize ihatatlan, a nép végképp elkeseredett, és zúgolódni kezdett:
– Mit igyunk?
De Mózes nem vesztette el a fejét, hanem az Úrhoz fordult segítségért. Isten egy fát mutatott neki. Mózes a forrásba dobta, és a keserű víz egyszeriben édessé változott.
Nem sokáig tartott azonban a nép öröme, nemsokára a szűkös élelem miatt kezdtek panaszkodni:
– Jobb volt Egyiptomban, ott jóllaktunk mindennap, itt meg lassan éhen pusztulunk!
Istennek erre is volt megoldása. Előbb fürjeket küldött a táborba, majd az égből édes mannával szórta tele a pusztát, aminek olyan íze volt, mint a kalácsnak. Így gondoskodott róluk napról napra.