5. Ábrahám elhívása
(Mózes 1. könyve 12,1–9)
Isten elhívja Ábrahámot
(Mózes 1. könyve 12,1–9; 15,1–5)
Ábrahám és Sára szép helyen éltek. Megvolt mindenük. Volt házuk, földjük, voltak állataik. Volt ennivaló bőséggel, és szép ruha is, amennyi csak kellett. Egy dolog hiányzott az életükből: hiába szerettek volna, nem született gyermekük.
Egy nap Isten így szólt Ábrahámhoz:
– Indulj el Kánaánba, az ismeretlen földre. Neked adom és utódaidnak.
Mert fiad fog születni. Ha követed szavam, veled leszek, és utódaiddal. Ez lesz a mi szövetségünk.
Ábrahám hitt Istennek. Bízott ígéretében. Sárával összepakolták mindenüket és útra keltek.
Kétségek között
(Mózes 1. könyve 15,1–5)
Telt múlt az idő. Ábrahám és Sára hosszú utat tettek meg, és még mindig csak vándoroltak. Idegen földön éltek. De Ábrahám csak sóhajtozott. Sóhajtozott Sára is.
– Megtettük, amit az Úr kért tőlünk. Eljöttünk ide. De vajon az Úr is teljesíti, amit megígért?
Talán már el is feledkezett a szövetségünkről – gondolták.
Az Úr jól tudta, hogy mi bántja Ábrahámot. Így bátorította:
– Ne félj, Ábrahám! Jutalmad igen bőséges lesz!
De Ábrahám így válaszolt: Uram! Uram! Nem adtál nekem gyermeket. Mi mást adhatsz nekem, ami megvigasztalna? Nincs fiam, és a vagyonom a halálom után a szolgámra száll.
– Nem ő lesz az örökösöd, hanem a saját gyermeked.
Nézz csak fel az égre! Számold meg a csillagokat, ha tudod!
Ennyi utódod lesz.
Ábrahám hitt Istennek.
Megnyugodva folytatta útját.
