Izsákot és Rebekát nagy boldogság érte. Fiuk született. Egy ikerpár, akik azonban nagyon különbözőek voltak. Az elsőnek Ézsau lett a neve, a másodiknak Jákób. Amikor felnőttek, nagyon különböztek egymástól. Más volt a hajuk színe és más volt a természetük is. Ézsau nagy vadász lett. Naphosszat az erdőt járta. Tetszett neki ez az élet. Az apja nagyon szerette őt.

– Én vagyok az elsőszülött! – mondogatta büszkén Ézsau – Nekem kétszer annyit jár, mint a testvéremnek. Ha majd apám megöregszik, enyém lesz az áldása is. De még az a föld is, amit Isten Ábrahámnak és apámnak megígért!

Izsák egyetértően bólogatott.

Jákób is felnőtt. Ő lett Rebeka kedvence. – Jákóbra mindig lehet számítani – gondolta. Jákób ugyanis szelíd sátorlakó volt. A ház körül mindenről gondoskodott.

Egy napon, amikor Jákób éppen lencsét főzött, Ézsau fáradtan toppant be hozzá.

– Hadd egyek csak abból a főzelékből! – mondta.

– Nem úgy! Csak ha cserébe lemondasz az elsőszülöttségről!

– Meghalok az éhségtől, mire nekem az az elsőszülöttség? – mondta erre Ézsau.

– Esküdj meg, hogy mától én vagyok az elsőszülött!

Ézsau megesküdött, és miután evett, nyugodt szívvel állt odébb. De az apja semmit nem tudott a cseréről.

Amikor Izsák megöregedett, és annyira meggyengült a szeme, hogy nem látott, behívatta kedvenc fiát:

– Ézsau! Hadd áldjalak meg, hogy mindig szerencse kísérjen. Hisz te vagy az én elsőszülöttem.

De előtte lőj valami vadat, és készítsd el úgy, ahogy szeretem.

Rebeka mindent hallott, és nem tetszett neki a dolog. Ment is rögtön Jákóbhoz, és ezt mondta neki:

– Előzd meg a bátyádat! Én megfőzöm azt az ételt, te meg vidd be apádnak, így a tied lesz az áldás!

– Apám már alig lát, de ha megtapogat, rájön, hogy becsaptam. Hiszen én nem vagyok szőrös, mint Ézsau – felelte aggódva Jákób.

Rebeka ráadta Jákóbra Ézsau egyik ruháját, a nyakára és a kezére pedig kecskebőrt kötött.

– Most már te is szőrös vagy.

Amikor elkészült az étel, Jákób remegve lépett be apja sátrába:

– Itt van az étel, apám! Áldj meg, kérlek!

– De furcsa a hangod. Te vagy az, Ézsau fiam? Hadd öleljelek meg!

Izsák megérezte Ézsau ruhájának illatát, és a szőrt a kezén. Nem gyanakodott tovább. Ezekkel a szavakkal áldotta meg:

– Adjon neked az Isten égi harmatot, zsíros földet, sok gabonát és mustot. Népek szolgáljanak neked, nemzetek boruljanak le előtted!

Alig sompolygott ki Jákób, betoppant Ézsau is. A csalásra egyből fény derült.

– Ezt megkeserülöd, öcsém! – fogadkozott Ézsau. Apánk halála után jaj neked!

Fülébe jutott ez Rebekának is.

– Indulj, menj a testvéremhez! Majd üzenek érted, ha a bátyád haragja lecsillapodik – vett búcsút fiától.

Jákób útnak indult. Elhagyta a családját. De Isten nem hagyta el őt.

 

Jákób szomorúan ment az útján. Az otthona már nem volt többé biztonságos. De még messze volt a cél, hiszen az anyja testvére nagyon messze lakott. Amikor beesteledett, arra gondolt, hogy keresnie kellene valami alvásra való helyet. De csak a puszta földre feküdhetett. Az otthoni fekvőhelyre gondolt, és rettenetesen egyedül érezte magát. Kimerülten kuporodott össze. Feje alá egy nagy követ rakott, és nagyot sóhajtva elaludt. Isten azonban különleges álmot bocsátott rá. Álmában mennyei fény ragyogott be mindent. A fény egy létra tetejéről sugárzott. A létra egyik vége a földnek volt támasztva, a másik vége az égig ért. Angyalok jártak rajta le és fel. A létra tetejéről Isten szólt hozzá:

– Ne félj, Jákób, nem vagy egyedül. Akármerre mész, én nem hagylak el. Ezt a földet pedig, amelyen fekszel, neked adom. Ne félj, mert visszahozlak téged. Én, az Úr, megtartom, amit ígérek.

Jákób mosolyogva ébredt.

– Mégsem vagyok egyedül! Isten velem van, és vigyázni fog majd rám! – gondolta. Majd megkönnyebbült szívvel folytatta az útját.