8. Saul, az első király

(Sámuel első könyve, 8,1–10,8)

Sámuel prófétaságának idején történt, hogy a zsidó nép, miután sem Józsué, sem Gedeon nem vállalta, hogy uralkodjon felettük, zúgolódni kezdett:

– Minden rendes népnek királya van, aki vezeti őket, és uralkodik rajtuk.Csak nekünk nincs! Sámuel, válassz közülünk egyet királynak!

A próféta csak csóválta a fejét:

– Tudjátok ti, milyen egy király? Minden és mindenki fölött rendelkezik, és minden az övé az országban! Biztosan ezt akarjátok?

De a nép csak erősködött, hogy nekik király kell. Isten pedig beleegyezett: legyen királyuk, ha azt akarják. Egy Saul nevű ifjúra esett Isten választása, őt kente hát fel Sámuel. Saul jó megjelenésű, talpraesett fiatalember volt, és olyan magas, hogy egy fejjel kimagaslott a többiek közül. Épp királynak való! – lelkesedtek érte az izráeliek. Rajongásuk pedig csak növekedett, amikor az újdonsült király fényes győzelmet aratott ellenségeik felett.

Csata csatát, és győzelem győzelmet követett, Saulnak pedig egyre nőtt a népszerűsége, és azzal együtt az önbizalma. Túlságosan is. Isten szava helyett a saját fejét követte. Egy ízben, amikor meg kellett volna várnia a prófétát, türelmetlenségében úgy döntött, inkább ő maga mutatja be az áldozatot. Pedig ezt csak a papok végezhették abban az időben. Később pedig, amikor egy csatában legyőzte a zsidók régi ellenségét, az amálékitákat, az Úr parancsát megszegve, szétosztotta katonái közt a zsákmányt. Fontosabb volt saját népszerűsége, mint az Isten akarata. Hibát hibára kezdett halmozni. Emiatt pedig hol rosszkedv, hol féltékenység, hol pedig kínzó bűntudat gyötörte.

Ahogy Saul életéből is kiderült, nem könnyű a királysággal járó hatalommal élni. Saulnak, Izráel első királyának – bár rátermett volt és Isten újból és újból megsegítette –, nem sikerült ezt a feladatot jól és örömmel végeznie. Istennek új királyt kellett Izráel élére választania.